Gyullad a szikra a szememben
Pezseg a vér az ereimben
Feltépett láncok kezeimben
Egy érzés örvénylik szivemben

És a betanított mozdulatok
Eltűnnek ha felszabadulok
Kezemmel mindent megragadok
S mindennel együtt lezuhanok

Széttépnélek
Látnálak darabokban
Megkérnélek
De te már is megtagadsz
Elragadlak
Vezetlek az utadon
Megcsókollak
Vér folyna ajkaidon...

Távolból zúgnak felém
Hideg hullámok hegyén
Fekete Hegyek mögül
Érzések lengnek körül

A régi érintések
Karomon mára sebek
S a fénylő tenger kéke,
Tenger kínok emléke.

Meghitt szótlan elválás
Beígért találkozás
Hogy a jövőben egyszer
Nem bírom zűrös fejjel

Nem tudok lemondani
Láncoktól szabadulni
Fekete hegy magába zár
Fekete kulcsa te rád vár

Menekülök messzire előled

Futok, míg csak a lábam bírja

Az út sem világos már előttem

Tovább a halálba, az álmokba.

Fagyos úton járok,

Arcomba hó fuvall,

Széles, havas tájon

Harcolok a búval.

Roppan talpam alatt

A borús havas rét.

Virágok sorvadtak

Utánam szerte szét.

Messze jár a tavasz

Álmaimban nem él.

Lehűtötte hamar,

A szívemet a tél.

Ölel a hűvös szél,

Ringat, lassan átjár,

Neved hallom ismét

Benned él már a táj.

De csak a szél játszott,

Nem neved hallottam

Én már messze vagyok,

S kesergek magamban.

Mindenhol csak téged

Látlak és talállak.

Elfelejtenélek,

De te jössz utánam.

Csillagokból nézel

Le a havas rétre,

A földi létemre,

Bele a szívembe,

De hiába minden

Meghalt a reményem

Jégszemed nem szeret

S megfagyasztja lelkem

Az éjszaka sötétje átfordul

Hajnali homályos szürkületté

A sötét árnyékba olvadunk

Ahol végre lehetünk egymásé

Egyedül élek itt e maréknyi helyen

Fejemet a betonpadlóra teszem

Világi örömtől s bánatától messze

Magányban élem a szűkös életem.

Minden bűnöm emberi, egy sem mesés kép

Fájdalom, halál, megannyi gyötrődés

Minden emberé bűnöm, hátamban egy kés

Úgy szúr, kínoz ez az egységes szenvedés.

Leülöm bűnét mindegyik fiatalnak

Kik golyót küldtek apjukra, anyjukra

S magukat boldogan sorsukra bízva

Elsodorta őket a fekete utca.

Utcáról utcára

Tengődnek magányban,

Mind kötetlen fogoly

Felettük a nyomor,

Szerető apára,

Aggódó anyára,

Nem számíthatnak már,

Útjukban halál jár…

Vállalom az éhségét, ami örök

Rugója a lappangó vad szeme mögött

És vele együtt most gyilkos álmot szövök

Hogy ember húst ízleljünk fogaink között

Lángban ég hűs szemünk

Mikor végre eszünk,

Ami nekem marad,

Csupán szaftos falat,

Közben tekintetem

A másikra veszem,

S egymásnak esik a,

Két éhes bestia…

Büntessetek azért, ki ösztönének él

Kinek szürke keze vadul gyermekhez ér

És perverz ötletek suhannak át fején

S erek duzzadnak ki az ő szívós kezén

Elragadja a hév

Ami testében ég

Vágyát enyhíteni

Képtelen megtenni

S rászáll a fekete éj

Mikor övét fűzné

Erőszak, sikoltás

Eltűnt ártatlanság…

Hajh, de bűneink miatt, gyúlt harag kebledben

Pusztítani akarsz, s ott a kés kezedben

Nem is érdekel más, csak saját kegyelmed

De több bűnt hord a Föld, mint azt te képzelted

Minden bűnöm emberi, egy sem mesés kép

Legyek a próféta, ki minden tettre kész

Minden emberé bűnöm, hátamban egy kés

De még sincs egy ember, ki bűnöm átvenné